„… az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogy ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” (János apostol 1. levele, 1. rész, 5/b-7. vers)

Kedves Barátaim!

Néhány évvel ezelőtt Los Angelesben az áramelosztó telepek meghibásodása miatt hatalmas áramkimaradás volt. A város jelentős része teljes sötétségbe borult. Perceken belül telefonhívások ezrei érkeztek a telefonközpontokba. Rémült emberek hívták a telefonszolgáltatókat, meg a rendőrséget, meg a hadsereget, … de miért? Nem amiatt, mert a hirtelen jött sötétség ijesztette meg őket. Hanem? Hanem arról számoltak be a betelefonáló emberek, hogy ufók tucatjai, sőt százai jelentek meg az égen.
Van, aki érti, hogy mi történt akkor, ott Los Angelesben? Egyszerűen az, egyszerűen annyi történt, hogy azok az emberek, akik mesterséges fények kavalkádjában élték addig az életüket, az áramkimaradás alkalmával felfedezték, megpillantották – a csillagokat.

Felkapcsoljuk a villanyt, és világosságot „csinálunk”, lekapcsoljuk a villanyt és sötétséget „csinálunk”. Mi is hozzászoktunk már az életünk mesterséges fényeihez és közel sem tudunk olyan természetességgel, szinte beleolvadva a természet egészébe, gyönyörködni a naplementében, vagy a teliholdban, vagy éppen a gyönyörűséges csillagos égben, mint akár csak a néhány generációval minket megelőző elődeink.
És ahogy a kapcsoló felkapcsolásával fényt, világosságot „csinálunk”, ahogy a termosztát beállításával meleget „csinálunk”, ahogy a bankszámlánkra utalt virtuális pénzen élelmiszert és használati tárgyakat vásárolunk, azaz, ahogy az egyébként szerintem nagyon rossz hangzású szakzsargon mondja: „fogyasztunk”, egészen hozzászokunk ahhoz, hogy a világ ilyen, ilyen „ember-csinálta”, ilyen tőlünk-függő, ilyen, a hatalmunkban álló valami. De eközben valójában részleteket látunk csak, részleteket látunk csak át, nem ismerjük, nincs rálátásunk a folyamatok egészére, és bele is törődünk, bele is szokunk a magunk kis rész-ismereteibe, rész-igazságaiba. Ahogy azt – szinte karikatúraszerűen – az egyik nagyvárosi iskolában készült felmérés is mutatja, amely több más, úgynevezett „civilizációs kérdés” mellett arra is rákérdezett, hogy: „Mi borítja a csirke testét?” A gyermekek egy része „természetesen” azt válaszolta, hogy: „Nejlonzacskó”. Hiszen így találkoznak, csak így találkoznak a csirkével a szupermarketekben.

Na tehát, akkor mi köze a nejlonzacskós csirkének, meg a Los angelesi nagy áramkimaradásnak János apostol első leveléhez? A nejlonzacskós csirke is, meg a Los angelesi nagy áramkimaradás is csak egy példa, kiragadott példa. És még lehetne sorolni a példákat szinte vég nélkül a mindennapjainkból, hogy az a fajta közvetlenség, ami még száz évvel ezelőtt is megvolt a természet és az ember, és ebből következően, szinte minden magyarázat, vagy tudatosulás nélkül is az Isten és az ember között, az hogyan veszett el, hogyan vált távolivá, áttételessé, hogyan veszítette el közvetlenségét. Szomorú kimondani, de ezek a folyamatok vezettek oda, hogy mára már nemzetközi konszenzus övezi azt a nézetet, hogy a mai ember viszonya a természettel szó szerint és átvitt értelemben is természetellenes, … és innen már csak egy lépés az, hogy felismerjük és kimondjuk: a mai ember viszonya az embertársával és Istennel is természetellenes.
Elveszett, odalett a természetes közvetlenség az ember és a természet között, az ember és az ember között, az ember és az Isten között. És valójában mindennek a romlásnak, pusztulásnak, hanyatlásnak az Istennel elvesztett kapcsolat az alapja.

Hát innen indulunk. Innen indul a mai ember – is, … ahogy Ádám és Éva, Kain és Ábel óta innen indul minden ember, aki felismerte és elismerte az Istentől elszakadottság töredékes lét-állapotát. Innen indulunk el mi is, egy számomra nagyon kedves idegenvezetővel, János apostollal. Aki a leveleiben kézen fog bennünket, fölsegít a magunkba roskadt siránkozásból, és elindul velünk, hogy rámutasson arra, akinek ő is fogja a kezét: az Úr Jézusra. Az Úr Jézusra, aki képes arra, hogy ne csak megmutassa nekünk az utat az Isten-közelség újra felismert, megtalált közvetlenségébe, hanem el is indítson, végig is vezessen és a célba is juttasson minket.

Az év első vasárnapja van. Az első állomás a 2010-es év útján, azon a napról-napra előttünk álló úton, mely hiszem, hogy a sok-sok lelki görcs, szellemi akadály, fizikai probléma közül minket, téged, engem ebben az évben odavezet Isten személyes közvetlenségébe.

2010: a közvetlenség éve.

Együtt indulunk, együtt, János apostol útleírása szerint, együtt, Jézus Krisztus vezetése alatt. Együtt: valami eddig ismeretlen, csak sejtett, csak remélt, csak áhított közvetlensége. Egyre közelebb Istenhez, a teremtő és gondviselő, kegyelmes Úrhoz, és így egyre közelebb a teremtett világhoz: a természethez, egyre közelebb az emberhez: önmagunkhoz és embertársainkhoz.
De vigyázz, mert itt nem lehet „úgy csinálni, mintha …”! Nem fog működni semmiféle képmutató vallásoskodás, kegyes szöveg, ha nincs ott, ha nem teszed bele az életed, az egész életed! Mert: „… az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.” Tehát: „Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogy ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.”

És ha téged is elvakított eddig a megszokott mesterséges világ természetellenessége, akkor ez az üzenet most úgy hat rád, ismerd be, mint a Los angelesiekre a csillagos ég természetessége. Legalább olyan idegenszerű, ufó-szerű, olyan furcsa, és szó szerint „földönkívüli”. De hozzá lehet szokni! Sőt: fel lehet ismerni, hogy a csillagos ég, a csillagos égen az a bizonyos betlehemi csillag, az Úr Krisztus fénye, csillaga a legtermészetesebb, a legbiztosabb, és a legcélravezetőbb élet-útmutató.
Kész csoda, hogy annyi elvakító, szemfényvesztő emberi próbálkozásunk után most vele, közvetlenül az ő vezetésével az Istenre, és egymásra, … nem mellékesen az önmagunkra találás útján elindulhatunk.
Azt hiszem, sőt meg vagyok győződve róla, hogy ez óriási lehetőség! Hatalmas lehetőség! Az egyetlen lehetőségem, az egyetlen lehetőséged az Isten közelségének közvetlenségében, természetességében: a várva-várt belső békességre, lélek szerinti örömre találó életre!
… hát mindannyiunknak jó utat kívánok!

ÁMEN

Hajdú Zoltán Levente lelkipásztor

≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈≈